TIZENEGYEDIK FEJEZET

melyben Simon Templar mulattatja a gyülekezetet és Hermann is megtalálja a maga szórakozását

 

Vidám, gúnyos, könnyed, a régi, eredeti angyali hang! S a tiszta kék szempárban, amely olyan elragadtatással nézett a szoba túlsó felében ácsorgó Mariusra, csak pajzán nevetés bujkált, a régi, poklokkal is dacoló angyali vidámság. Bár az Angyal lefegyverezve, sarokba szorítva álldogált, Roger tudta, hogy saját revolverének elvesztése nem jelent sokat, hiszen Hermann biztonságban rejtőzik a lány mögött és pisztolyát rezzenéstelenül szegezi az Angyalra.

Simon Templar mindezzel nem törődött… Lót felesége sóbálvány korában izgő-mozgó angolnának tűnhetett mellette. Valami csodálatos trükk révén ruhái, melyek viselőjükkel együtt annyi viszontagságon mentek keresztül ma éjszaka, úgy simultak rá, mintha a szabója most szállította volna házhoz, mosolya frissességéhez képest egy hajnali harmatos rózsabimbó kiéltnek és betegesnek látszhatott, s jókedvű, kalózos pillantása úgy siklott végig a szobán, mintha legkedvesebb barátait szemlélné. Az Angyal számára a szorult helyzet a világ legnagyobb gyönyörűségét jelentette…

– És Roger is itt van! Hogy megy a sorod, édes fiam? Két lábbal a földön, mi? Oh, és itt van egyetlen Ike-unk is! Sonja… a barátja.

Lessing arca fakó és feszült volt.

– Szóval mégis igaz, Marius! – mondta rekedten.

– Hát persze – helyeselt az Angyal. – Azt akarja mondani, hogy nem hitt az öreg Rogernek? Vagy a csúnya bácsi egy pajzán történetet mesélt el magának? – Az Angyal ismét rámosolygott a mozdulatlan óriásra. – Szépfiú, ez a te szöveged: „Atyám, én nem tudok hazudni. Én az őszinteség lovagja vagyok…” Zokogás a zsöllyékben és a karzaton. De úgy látom, felindult drága barátom, pedig azt hittem, hogy maga lesz a buli lelke. ”Jó estét mindenkinek, hölgyeim és uraim!” – vagy valami effélére gondoltam.

Marius magához tért.

Dermedt nyugalma egy pillanat alatt eltűnt. Arca vadállatiassá torzult, úgy köpte ki a szavakat, mintha egy ragadozó mordult volna: Hermann kárörvendő vigyora megfagyott, a férfi elsápadt. Az Angyal folytatta.

– Hermann jót akart – mormolta békítően. Marius lassan megfordult.

– Tehát megint megmenekült, Templar – mondta.

– Így is lehet mondani – helyeselt az Angyal szerényen. – Rágyújthatok?

Elővette a cigarettatárcáját, az óriás szája ronda vigyorba görbült.

– Már hallottam ezekről a cigarettákról – szólalt meg. – Adja csak ide!

– Ahogy óhajtja – sóhajtott fel az Angyal.

Kezében a cigarettatárcával az asztalhoz sétált, Marius kikapta a kezéből. Az Angyal megint felsóhajtott, gondosan felhúzta a nadrágszárát és leereszkedett az íróasztal szélére. Megpillantotta a szivaros dobozt és szórakozottan kivett egy szivart belőle.

Lessing szembenézett Mariusszal.

– Mit tud mondani ezek után? – kérdezte számonkérően. Marius arcáról az érzelem utolsó szikrája is eltűnt, amikor lenézett a milliomosra.

– Semmit a világon, Sir Isaac. – A vékony, lágy hangban nyoma sem volt az érzelemnek, hideg, nyugodt, szenvedélytelen hangsúllyal beszélt. – Minden egyes részletről pontosan informálták.

– De… az Istenért, Marius! Az a háború… minden… Nem tudja, hogy ez mit jelent?

– Tökéletesen tisztában vagyok vele, kedves Sir Isaac.

– Engem akart eszköznek felhasználni ebben a…

– Az én ötletem volt. Talán még most is…

– Maga sátán!

A szavak élesen hasítottak bele a levegőbe; Marius tiltakozva, türelmetlenül legyintett.

– Kedves Sir Isaac, ez nem vasárnapi iskola. Kérem, foglaljon helyet és maradjon nyugton egy pillanatig, amíg elintézem ezt a kis közjátékot.

– Foglaljak helyet?! – Lessing gúnyosan felnevetett. Tekintetéből eltűnt a kábult hitetlenkedés, és valami egészen más szikrázott benne. – Menjen a pokolba! De előbb bejuttatom egy angol börtönbe, és ha kikerül onnan, Európa minden fővárosából kitiltatom! Ez a válaszom!

Sarkon fordult. Közte és az ajtó között még mindig fogva tartotta Hermann a lányt. Roger Conway is ott állt mellettük.

– Egy pillanat!

Marius hangjától vagy valami egyébtől Lessing megtorpant és lassan visszafordult. Ekkor olyan könyörtelen gyűlöletet kifejező ábrázatot látott, hogy saját arcán megkövült a gyűlölet lángja és még sápadtabb lett, mint valaha.

– Attól tartok, nem engedhetem el most rögtön, Sir Isaac – szólalt meg az óriás behízelgő hangon és kezében a revolver félreérthetetlen irányba fordult. – A véletlenek sorozata olyan információk birtokába juttatta önt, amelyeket nem adhat tovább oly módon, ahogy azt előbb kifejtette. Ami azt illeti, még nem döntöttem el, hogy valaha is eltávozhat-e innen.

 

2.

 

Az Angyal megköszörülte a torkát.

– Itt az idő – mondta csendesen –, hogy elmondjam maguknak az életem történetét.

Rámosolygott Lessingre, hangja és mosolya napsugárként hatolt át a Mariusból áradó gonoszság páráján.

– Tegyen úgy, Sir Isaac, ahogy a Szépfiú mondta – kérte a milliomost az Angyal megnyerően. – Helyezkedjen el fotelben és koncentráljon a Nagy Üzletre. Képzelje csak, milyen szépen elbánik majd a Banana Oil-lal, ha Marius eladja a részvényeit. Ő nem fogja magát bántani. Nyers, őszinte ember, bár az arca súlyos hátrányt jelent, de szíve mélyén jóság rejtőzik. Hányszor ültünk le dominózni – ugye, Szépfiú? – és amikor a harmadik hatost dobta, kedves álmodozó hangon azt mondta: „Templar, barátom, nem jutott soha eszébe, hogy van valami embolikus^[1] az életben?” S én megtörten válaszoltam: Minden olyan umbilikus^[2]. Csak így. Minden olyan umbilikus… Nem emlékszik rá, Szépfiú?

Marius Simon felé fordult.

– A maga humora sohasem mulattatott, Templar – mondta az óriás. – De őszintén érdekelne, hogyan töltötte az estét?

Marius teljesen nyugodt volt, csak a bosszúálló gyűlölet izzott a szemében, mint a parázs. Biztos volt benne, hogy az Angyal meghalt, s az, hogy most ismét élve látta, meggyőződését dühödt hitetlenségbe fordította, biztonságérzete káoszba torkollt. A csúcspont Sonja Delmar megjelenése volt, aki felbukkanásával a blöff utolsó reményét is tönkretette, hetek munkájába került ragyogó tervezgetést és intrikát semmisített meg, így Marius határozottan bosszús volt… De agya egy pillanatig sem foglalkozott a kudarc, a legyőzés kérdésével. Ott állt az íróasztalnál, amely mellett az Angyal ült, higgadt és szörnyű kolosszus, akinek természetellenes nyugalma mögött egy rossz útra tért zseni agya küzdött kegyetlen vadsággal az elkerülhetetlen katasztrófa ellen. Simon ránézett és szelíden felnevetett.

– A ma esti szórakozás – szólalt meg – határozottan része életem történetének.

– És hányan vannak még a barátai?

Simon megrázta a fejét.

– Miért ragaszkodik ahhoz a gondolathoz, hogy valami banda-féle főnöke vagyok? – mormolta. – Azt hiszem, már beszélgettünk erről. Roger Conway angyalt már ismeri. Amott középen egy újoncot láthat – Isaac Lessing angyalt, a Vaskalap egyetem visszértanban járatos tanárát, a gotheringtoni gázművek szaktanácsadóját, akit nemrégen avattunk angyallá a The Suffragette című lapban írott cikke miatt, amelyben több női klub megalakítását követelte. „Klubok, tomahawkok, vasalók – minden, amit akartok” – javasolta. És most itt tartunk.

– S még hányan vannak? – ismételte Marius.

– Hát nem tisztáztam a dolgot? – sóhajtott fel az Angyal. – Nem vagyunk többen. Hadd fogalmazzam meg egy mondatban: Az üresség tiszta lényege…

Marius vadul megragadta a karját és az Angyal önkéntelenül megfeszítette az izmait.

– Ne így, Szépfiú – mondta szelíden. – különben közönséges verekedésre kerülhet sor…

Marius elengedte, de nem a vasizmú kar önkéntelen megfeszítésétől riadt meg, inkább az Angyal hangsúlyának megváltozása késztette erre. Marius arcáról eltűnt a vigyor. Hihetetlen erőfeszítéssel visszanyerte önuralmát, az állati vicsorgás helyét normális arckifejezés váltotta fel, csak a düh izzott a szemében.

– Nagyon helyes. Szóval csak ennyien vannak. És mi történt a hajón?

– Csak egy kis sétahajókázásra mentünk.

– És az a férfi, akit lelőttek a motorcsónakban – szintén a maga baráti körébe tartozott?

Simon helyeslően meredt szivarjának hamujára.

– Az ember nem szívesen rágalmazza a halottakat – felelte –, de nem állíthatom, hogy valaha is kebelbarátok lettünk volna. Nem – folytatta lelkiismeretesen – mintha komoly kifogásom lett volna ellene. Csak éppen nem volt módunk arra, hogy rendesen összeismerkedjünk. Alig vittem be neki az első barátságos horogütést és helyeztem el a motorcsónakban, hogy felfogja a nekem szánt lövéseket, amikor valamelyik mesterlövész mindennek véget vetett. Még a nevét sem tudom, a nagy operák nyelvén szólt hozzám, s ha nem szolgálnak fel mostanában olasz fagylaltot…

Hermann élesen megszólalt.

– Antonio volt, mein Herr! Miután levittük a lányt, a parton maradt…

– Úgy! – perdült meg Marius. – A saját embereim egyike!

– Hát… – mondta az Angyal bánatosan. – Ez kétségtelen.

– És maga már a hajón volt?

– Természetesen. De csak éppen hogy. – Az Angyal elgondolkodva mosolygott. – S aztán találkoztam Vaszilov elvtárssal, elragadó fickó, gyönyörű hajkefe-készlete van. Váltottunk néhány szót, majd megkötöztem és továbbmentem. Aztán következett a mulatságos tévedés.

– Mi volt az?

– Tudja, meleg este volt és én kölcsönvettem Vaszilov elvtárs kabátját, nehogy túl melege legyen. A következő kabin, ahová beléptem, a kapitányé volt és ő rögtön arra a következtetésre jutott, hogy Vaszilov elvtárs még mindig benne van a kabátban…

Marius felhördült.

– Moeller! Mindig ostoba volt! Ha legközelebb találkozom vele…

Az Angyal megrázta a fejét.

– Milyen megkapó jelenet lenne! – mormolta. – Bárcsak valóra válhatna… De nem fog. Attól tartok, Szépfiú, hogy a kapitány jelenlegi tartózkodási helye…

– Megölte?

– Micsoda nyers fogalmazás… Hadd magyarázzam meg. Amikor rájött a tévedésére, annyira megdöbbent, hogy sirálynak képzelte magát. Felemelkedett az égbolt felé és eltűnt. Minden okom megvan rá, hogy azt higgyem: néhány yarddal odébb kényszerleszállást végzett. És én nem tudtam, hogyan kell a hajót megállítani…

– Mikor történt ez?

– Nem sokkal a szertartás után. Ez volt a mulatságos tévedés. Amikor beléptem a kabinba, Sonja is ott volt, az egész gyülekezet ünnepélyes hangulatban ácsorgott. A következő, amire rájöttem, az volt, hogy házasember vagyok. – Marius összerezzent, az Angyal halkan felnevetett. – Átkozottul kínos, ugye, Szépfiú?

Barátságosan nézett az óriásra, aki az iménti önkéntelen moccanás után ismét mozdulatlanságba dermedt. Csak Lessing emelkedett fel lassan és tekintetét a lányra szegezte.

– Sonja… igaz ez?

A lány szótlanul bólintott, a milliomos sápadtan roskadt le a székre.

Az Angyal megfordult és Rogerre nézett.

– Nem volt túl szabályszerű a dolog – mondta nyugodtan. – Kétlem, hogy a Canterbury-i érsek helyeselte volna. De a végeredmény…

– Angyal!

Roger Conway előrelépett és olyan dühödten kiáltotta barátja nevét, hogy Simon izmai ismét megfeszültek. Aztán halk nevetése, amelyből a szomorúság és a gúny különös elegye csendült ki, megtörte a némaságot.

– Csak ezt akartam – mondta az Angyal, Roger hátralépett, de még mindig barátjára bámult.

De az Angyal nem szólt semmit. Leverte szivarja hamuját, a térdéről és lepöckölt egy hamuszemcsét, megigazította a nadrágja élét és Mariusra nézett.

Marius nem vett róla tudomást. Egy ideig mereven szegezte tekintetét az Angyalra, majd hirtelen elfordult és hatalmas léptekkel róni kezdte a szobát. Megint csend támadt.

Az Angyal elgondolkozva szívta a szivarját.

A vidám, könnyed társalgás időszaka véget ért, ezzel tisztában volt… a színdarab cselekménye folytatódik, s az elkövetkező események, minden előjel szerint sokkal vidámabbak és élénkebbek lesznek, mint a társalgás – a maguk módján persze.

Simon Templarnak el kellett ismernie, hogy eddig mellé szegődött a szerencse; de most Rayt Marius van soron. És az Angyal megértette, nyugodtan, szenvedélytelenül fogta fel, mint ahogy általában az ilyen esetekben szokta, hogy az oroszlán fogai között vergődő tengerimalac nagyobb eséllyel köthetne életbiztosítást, mint ő. Az emberbaráti eszmék eddig sem bukkantak fel kapcsolatukban – egyik oldalról sem – és most Mariusnál van az adu… Az Angyal figyelte a testes, csaknem ősemberi alak könyörtelen, kimért mozdulatait, visszaemlékezett a Temze-parti házra, ahol az utolsó menet végén szembenéztek egymással és Norman Kent halálára… és összeszorította a fogát. Most már jóval több okuk van az ellenségeskedésre, mint valaha is volt. Az Angyal ismét közbelépett, meghiúsította Marius terveit éppen abban a pillanatban, amikor az már lehetetlennek látszott, s az óriás nem az a jámbor mártír, aki tétlenül tűri az ilyesmit. Simon nyugodtan nézett szembe azzal a ténnyel, hogy Marius pillanatnyi habozás nélkül megölné őt abban a másodpercben, amikor rájön, hogy élve már nem veszi hasznát.

De az Angyal mégis olyan nyugodtan szivarozott, mintha csak a füstre lett volna gondja. Egész életében a hirtelen halál közelében járt, s az élet mégis szép volt… Először Lessing tört meg a nyomasztó csend súlya alatt. Lihegve pattant fel.

– Vigyen el az ördög, ha hajlandó vagyok itt maradni! – hebegte. – Ez gyalázat! Angliában nem teheti meg ezt!

Simon fagyos pillantást vetett rá.

– Túlságosan feltűnően csinálja, Ike – jegyezte meg–, és azonkívül feleslegesen. Üljön le.

– Nem vagyok hajlandó…

Lessing hevesen indult az ajtó felé, és még az Angyal sem tudta visszafojtani a mosolygást, amikor a milliomos másodszor is megtorpant Hermann udvariatlanul rászegezett revolvere előtt.

– Majd később megtanulja a játékszabályokat, Ike – mormolta az Angyal vigasztalóan. Mariusnak a szempillája sem rebbent séta közben a milliomos tiltakozása hallatán, majd odalépett az íróasztalhoz és megnyomta a csengőt.

– Döntöttem – szólalt meg, az Angyal angyali mosollyal fordult felé.

– Hosszú, ismétlődő tapsvihar – vetette oda.

Felállt és Roger Conway, amikor a két szembenálló férfit figyelte, úgy érezte, hogy hideg borzongás fut végig a gerincén, mintha jégcsapok súrolták volna a bőrét.

A tekintetek párbaja csak egy-két másodpercig tartott – olyan éles és hideg volt, mintha acélpengék csaptak volna össze. Roger Conway így is megérezte a némaság mögött lávaként forrongó, primitív gyűlölet vadságát. Érzékelte, hogy csak nézője lehet a két megelevenedett lovag halálos párbajának, s most az egyszer nem neheztelt tulajdon jelentéktelensége miatt. Volt valami ijesztő és bámulatos ebben az epikus viszályban – valami, ami káromló fohászra késztette Rogert, vadul vágyott arra, hogy felébredjen és kiderüljön: mindez csak álom… S ekkor az Angyal felnevetett, fikarcnyit sem törődve az egésszel, majd megszólalt.

– Csodálatos nyereség vagy a nemzetek palettáján, Szépfiú!

Marius könnyedén vállat vont, és friss szivarra gyújtott. Az ajtó feltárult és három, hiányos öltözékű férfi lépett be.

Simon érdeklődve szemlélte őket. A háznép nem lehetett nagy létszámú, mert kettőt rögtön felismert közülük. A golyófejű, ingujjas fickó, aki szégyenkezés nélkül dörzsölte ki az álmot a szeméből, nyílván az álomszuszék, sörivó bajor lehetett, aki olyan vágyakozva beszélt az alvásról. Mellette a borostás, nyakkendő nélküli figura, aki ernyedten támaszkodott a könyvszekrénynek, minden bizonnyal a New-York-i vagány volt, aki a szomjúság oltásának avatott szakértője. A harmadik pasas törött orrú, réveteg tekintetű alak volt, aki már régen megérett a halálbüntetésre, őt az Angyal még nem ismerte – s amikor végigmérte, egy cseppet sem sajnálta, hogy még eddig nem találkozott vele.

Marius megszólította a töröttorrút.

– Hozz kötelet, Prosser – rendelkezett röviden – és kötözd meg ezeket a tacskókat.

– Ez már férfias beszéd, Szépfiú – mormolta az Angyal helyeslően, amikor a töröttorrú távozott. – Maga mindenre gondol, ugye? És megtudhatom, hogyan döntött?

– Majd meghallja.

Az Angyal udvariasan bólintott és újból belemerült a szivarozásba. Külsőleg olyan nyugodtnak látszott, mint az egész beszélgetés alatt, de minden képessége a felszín alatt hűvös és pengeélességű éberségre kelt. Nyugodtan és észrevétlenül feszítette meg alsókarjának izmait, csak azért, hogy érezze a szíjakat, amelyek Belle bőrtokját tartották. Amikor Hermann lefegyverezte, nem gondolt Belle-re, és Mariusnak sem jutott eszébe egy ilyen lehetőség; de az Angyal biztos volt benne, hogy a kis tőr segítségével bármilyen kötél szorításából meg tud szabadulni, feltéve, ha néhány percen át nem figyeli senki. De másokra is gondolnia kell – különösen a lányra. Simon lopva rápillantott. Hermann még mindig hátracsavarta a karját, így tartotta fogva a kocsiban is a hátsó ülésen, s ezzel kényszerítette az Angyalt, hogy idevezesse az autót. „Ha nem viselkedsz rendesen, angol disznó – mondta – eltöröm a karját”. Ugyanígy intézte a dolgot, amikor felballagtak a hosszú felhajtón. „Ha megszöknél és nem lőnélek le, angol disznó, a nő addig fog sikoltozni, amíg vissza nem jössz.” Hermannak roppant kedves ötletei voltak – gondolta az Angyal, és a szíve kissé gyorsabban dobogott, majd gondolatmenetét félbeszakította Mr. Posser, aki egy tekercs kötéllel tért vissza.

Miközben előzékenyen összefonta a karját a háta mögött, az Angyal gondolatai másfelé terelődtek. Csupa kérdőjel motoszkált az agyában: vajon miképpen dönthetett Marius azok után, amit hallott? Kezdettől fogva azt tervezte, hogy meghiúsítja az óriás terveit, nemcsak féken tartja őt, s ezért bármilyen kockázatot hajlandó vállalni, hanem bele akar nézni Marius lapjaiba, s most biztosan teljesül a kívánsága.

… Bár nem is sejthette, milyen titkokra deríthet még fényt. Simon feltételezte Mariusról, hogy most már csak a bosszúállás következik. A játszma véget ért, figurái darabokra törve a pokolra kerültek. Ez tagadhatatlan – hacsak Marius, mivel Lessing a karmaiban van, nem akarná megvalósítani őrült ötletét a milliomos megkínzásával, így akarva elérni azt, amit cselfogással nem sikerült. De Marius nem lehet olyan ostoba…

A kötélszakértő befejezte munkáját, ellenőrizte a csomókat és Roger Conway-hez lépett. Az Angyal odatipegett a legközelebbi falhoz és könnyedén nekitámaszkodott. Marius leült az íróasztal mellé, és tisztán tükröződött az ábrázatán, hogy nem csak egyszerű megtorlást tervez. Kikotort a papírkosárból egy újságot, átfutotta, aztán hatalmas térképet terített maga elé és óvatosan méregette, majd egy nyitott menetrendbe pillantott és gyors számításokat végzett a könyöke alatt lévő itatóspapíron. Az Angyal elgondolkozva figyelte, Marius felnézett és gúnyos tekintete elárulta, hogy félremagyarázta a hosszú csendet és az Angyal homlokára vésődött töprengő barázdát.

– Nos, kezdi már belátni, hogy milyen ostoba volt, Templar? – kérdezte csúfondárosan. – Talán azt is megérti, hogy időnként a legmulatságosabb blöff is hiábavaló? Esetleg érzi már, hogy van oka… némi nyugtalanságra?

Az Angyal sugárzó mosolyt küldött felé.

– Őszintén szólva – mormolta – egyik híres dalomat kezdtem komponálni. Óda formában képzeltem el, amely arról szól, hogy az élet nehézségeit milyen kecsesen győzi le a Szépfiú. Az aszparágusz hajlékonysága semmit sem jelent a mi Mariusunknak, nem egyszer előfordult, hogy kemény kézzel olvasztott vajat csepegtetett a fülébe, és mindezzel együtt belélegezte a spagettit egyenesen a fazékból. És ebből az következik…

Az óriás szeme egy pillanatig szikrát hányt, félig felemelkedett a székéről, aztán kurta nevetéssel ismét hátradőlt és felemelte a ceruzát, amely kicsúszott az ujjai közül.

– Rögtön foglalkozom magával is – közölte. – És akkor meglátjuk, lesz-e még humorérzéke.

– Ahogy tetszik, öregfiú – mormolta az Angyal barátságosan. – De el kell ismernie, hogy Ella Wheeler Wilcox semmi hatást nem gyakorol rám.

Ismét nekidőlt a falnak és figyelte, hogy a töröttorrú most a lánnyal foglalatoskodik. Rogert és Lessinget már megkötözte. Egymás mellett álltak – Lessing kidülledt szemekkel és reszkető szájjal, Roger Conway sápadtan és kifejezéstelen ábrázattal. Roger egyszer rápillantott a lányra, aztán merev tekintetét az Angyalra szegezte, a szeméből sugárzó keserű vád úgy vágott az Angyalba, mint a késpenge. Sonja Delmar egy szót sem szólt, mióta belépett a szobába és most sem árulta el félelmét. Egy pillanatra megvonaglott, amikor a kötél áthurkolódott a kezén, és egyszer, amikor Roger nem nézett rá, hosszasan pihentette tekintetét a férfin, de más jelét nem adta érzéseinek. Éppoly nyugodtan és királynői módon viselte el a kudarcot, mint a reménységet, s az Angyal lelkében megpendítette a csodálat húrját…

De… ez várhat… Vagy talán nem is lesz mire várni… Az Angyal észrevette, hogy a többiek tőle várnak valamit, hogy nem csak egy oka van a hallgatásnak. Ketten közülük vakon követték erre a kirándulásra, s most tőle várják, hogy hazavezesse őket… Az Angyal jobb kezének ujjai tapogatózva nyúltak bal csuklója felé. Éppen elérte a kis tőr pengéjét, de rögtön el is engedte. Az egyetlen esély ebben a hat hüvelyknyi karcsú acélpengében rejlik, ha ezt elszalasztja, akkor megírhatja a végrendeletét; biztosnak kell lennie benne, hogy jól választja meg az időt…

A kötélszakértő befejezte munkáját, ebben a pillanatban Marius is számításainak végére ért és hátradőlt a székén. Átnézett a szobán.

– Hermann!.

– Ja, mein Herr?

– Add oda a revolveredet Lingrove-nak és gyere ide.

A New York-i vagány nem mozdult a könyvszekrény mellől, kinyújtotta hosszú karját és lustán elkapta a fegyvert. Hermann odamasírozott az Íróasztalhoz és összecsapta a bokáját.

Marius megszólalt.

Németül beszélt, Hermann és az álomszuszék bajor kivételével valószínűleg Simon Templar volt az egyetlen a szobában, aki követni tudta a Marius által hidegen, szaggatottan előadott tervet. Ez az elképzelés olyan hihetetlenül szörnyű, olyan elképesztően embertelen volt, hogy miközben hallgatta, még az Angyal is megremegett a borzalomtól.

 

3.

 

Megbűvölten bámult Hermannra, tekintete végigsiklott a hosszú, keskeny állon, a beesett arcon, a kis fül furcsa ferdeségén, a mélyen ülő szempár szikrázásán. Ez az ember fanatikus – s az Angyal eddig nem vette észre. De Marius tudta. Az óriás első, rövid mondatai könnyed, mesteri fölénnyel érintették meg ennek a fanatizmusnak a húrjait, és most Hermann révülten figyelte a beszélőt, csontos arca kigyúlt és az őrület lángja lobogott pillantásában. Az Angyal megkötözve állt ott, míg Marius szelíd, nyugodt hangon megismételte az egyszerű utasításokat, nehogy valami félreértés legyen…

Az egész csak öt percig tarthatott, de ez alatt az idő alatt Marius felvázolta az aljas terv lényegét, amely fáklyát tart Európa lőporraktárának kapujához és olyan lángot lobbant fel, amit csak füstölgő vértenger olthat el… Marius befejezte mondanivalóját, felállt, hogy kinyisson egy páncélszekrényt, amely a szoba sarkában állt, és az Angyal felébredt.

Semmit sem tudott tenni… még nem… Körbejáratta tekintetét a szobán, felmérte a csoportokat meg az esélyeket, és tudta, hogy benne vannak a pácban – ördögi csapdába kerültek. Megmarkolhatta volna a tőrét, kiszabadíthatta volna magát, s a kés tévedhetetlen pontossággal jó éjszakát mondott volna valakinek, de ez nem segíthetett rajtuk. Két revolverrel állt szemben, továbbá három, látszólag fegyvertelen gengszterrel, és Belle-t csak egyszer használhatja. Ha egyedül van, megkísérelhette volna – megpróbál addig helyezkedni, amíg hátba nem szúrhatja Mariust, majd az óriás test fedezékében villámgyorsan röpítené a kést az amerikai vagány szívébe – de nem volt egyedül… S egy pillanatig, halálos józansággal mérlegelte is ezt az ötletet – habár nem volt egyedül… Megölhette volna Mariust, s ördögi terve vele együtt szállt volna a sírba, még akkor is, ha Lessing. Roger, Sonja Delmar és maga az Angyal is életével fizetett volna ezért…

És ekkor az Angyal rájött, hogy maga a terv nem halna meg. Hermann számára Marius nélkül is a terv eleven valóság. És az Angyal elengedte a kis tőrt…

Marius visszatért a széftől. Két lapos fémdobozt hozott, mindegyik körülbelül nyolc hüvelyk hosszú volt. Hermann mohón vette át őket.

– Jobb lesz, ha azonnal indulsz – szólalt meg Marius és az órájára pillantott. – Bőven van időd – ha nem ér valami baleset.

– Nem lesz semmi baleset, mein Herr.

– És utána azonnal visszatérsz ide.

– Jawohl!

Hermann elfordult és kabátzsebébe csúsztatta a dobozokat, majd visszanézett, a szemében szikrázó őrültséghez új fény társult, mert éppen szemben állt az Angyallal.

– Egyszer, te angol disznó, megütöttél engem…

– Igen – bólintott Simon nyugodtan. – Csak azt sajnálom, hogy többre nem volt módom.

– Nem felejtettem el, te szemét – mordult fel Hermann, s állati vicsorgással bevitt egy ökölcsapást az Angyal arcára, majd szorgosan ütni kezdte. – Te is emlékezni fogsz – ordította –, hogy én is megütöttelek… disznó… így… meg így…

Marius megragadta a karját.

– Das ist genug, Hermann! Majd én elintézem. És nem fog többé megütni.

– Das ist gut! – Hermann lihegve húzódott vissza. Lassan megfordult és gúnyos vigyorral mérte végig a lányt. Aztán az ajtóhoz masírozott.

– Visszajövök, werter Herr – mondta rekedten és már el is tűnt.

Marius visszament az íróasztalhoz és felemelte szivarját. Egykedvűen nézett az Angyalra.

– És most, Templar – szólalt meg – elintézhetjük magát. – Rogerre és Lessingre pillantott. – És a barátait is – tette hozzá.

Hangjában alig észrevehetően a győzelem hangsúlya csendült és egy pillanatra az Angyal kétségbeesett félelmet érzett. Nem maga vagy Roger miatt. De Hermannak Marius megígérte a Jutalmat…

Simon összeszedte magát. Tiszta fejjel gondolkozott – Hermann vad támadása csak felületi sérüléseket okozott – és agya soha nem működött még olyan könyörtelenül kristályos élességgel, mint most. Az óriás válla fölött látta az órát, annak számlapja a mutatókkal együtt úgy vésődött be az agyába, mintha tüzes vassal égették volna bele. Pontosan huszonnyolc perccel múlt két óra. Négy óra áll rendelkezésére és egy kétszázötven kilométeres út. Csendes éjszakán jó autóval könnyű dolog – elég könnyű Hermannak. De az Angyalnak… az Angyal számára minden elvesztegetett perc közelebb sodorja a világot egy olyan rémséghez, amire gondolni sem mert. Vakító élességgel látta a helyzet minden részletét, mintha egy gyémánt-nyaklánc egyik kövét a napsugár fókuszába helyeznék, s az egy villanással szikrázna fel, olyan tisztán jelent meg előtte a dolog lélektani hatása, fülében csengett a gúnykacaj, amellyel a fantasztikus történetet fogadnák… számok cikáztak agyában, a Hirondel sebességmérőjének számlapján remegett a mutató, százharminc… százharmincöt… száznegyven… Ha úgy vezethetne, ahogy tud, az ördöggel a sarkában és őrangyalának áldásával az úton és a gumikon, akkor is alig csak kilencven kilométeres óránkénti sebességet érhetne el. Két és fél óra… ennyi áll rendelkezésére…

Az Angyal megint Mariusra nézett, közben a látomások kitörölhetetlenül vésődtek agyába, amely mintha jéggé vált volna, olyan tiszta és hideg volt. Ismét angyali mosolyt küldött ellenfele irányába.

– Remélem – mondta nyugodtan –, hogy igazán festői halálnemet eszelt ki számomra.